Pár hónapja bejárta a magyar (és az európai) sajtót az Európai Unió Bíróságának (EUB) azon döntése, miszerint ha munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, akkor „munkaidőnek” minősül (és fizetett) az az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek (C‑266/14., Tyco-ügy).

A döntés következményeivel a Kúria is foglalkozik. A 2016. június 9-én közzétett döntésben az alábbiak olvashatóak.

A munkavállaló területi kereskedelmi képviselő munkakörben állt alkalmazásában. A munkaszerződése szerint a munkavégzés helye változó, a munkakör jellegéhez, a munkáltató utasításához igazodó, a munkáltató által adott „túraterv” szerint dolgozott. A 8.00 órai munkakezdés a túraterv szerinti első üzletbe való megérkezéssel kezdődött; az utolsó üzletet 17.00 órakor lehetett elhagyni. A munkavégzéshez a munkáltató szolgálati gépjárművet biztosított, amelyet a munkavállaló a lakóhelyén tárolt és a munkába járás is ezzel történt. Continue reading →