Pár hónapja bejárta a magyar (és az európai) sajtót az Európai Unió Bíróságának (EUB) azon döntése, miszerint ha munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, akkor „munkaidőnek” minősül (és fizetett) az az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek (C‑266/14., Tyco-ügy).

A döntés következményeivel a Kúria is foglalkozik. A 2016. június 9-én közzétett döntésben az alábbiak olvashatóak.

A munkavállaló területi kereskedelmi képviselő munkakörben állt alkalmazásában. A munkaszerződése szerint a munkavégzés helye változó, a munkakör jellegéhez, a munkáltató utasításához igazodó, a munkáltató által adott „túraterv” szerint dolgozott. A 8.00 órai munkakezdés a túraterv szerinti első üzletbe való megérkezéssel kezdődött; az utolsó üzletet 17.00 órakor lehetett elhagyni. A munkavégzéshez a munkáltató szolgálati gépjárművet biztosított, amelyet a munkavállaló a lakóhelyén tárolt és a munkába járás is ezzel történt.

A munkáltató a munkaviszonyt felmondta, ezután a munkavállaló bírósághoz fordult, amelyben rendkívüli munka díjazását kérte („túlóra”). Ezt a követelést mind az első-, mind a másodfokú bíróság elutasította.

A munkavállaló ezek után a Kúriához fordult. Arra hivatkozott, hogy az EUB döntése értelmében az utazási ideje munkaidő volt, amelyre részére munkabér jár. Ezért a Kúria azt vizsgálta, hogy az EUB döntés szerinti hasonló körülmények között történt-e a munkavállaló munkavégzése, és így az általa hivatkozott, a lakóhelyétől az első üzletbe, illetve az utolsó üzletből lakóhelyére történő utazás időtartama munkaidőnek minősül-e.

A Kúria álláspontja szerint önmagában az a körülmény, hogy a munkavállaló az utazásokat a munkáltató érdekében tette, még nem elég annak megállapításához, hogy az ő esetében az első üzletbe történő és az utolsó üzletből történő lakóhelyre utazás munkaidőnek minősüljön. Ehhez ugyanis további bizonyításra van szükség a Kúria szerint: azt kell vizsgálni, hogy a munkavállalónak mennyire volt lehetősége az utazási távolságot és az arra fordított időtartamot meghatározni. Meg kell nézni, hogy a munkavállaló szabadon dönthetett-e az üzletek látogatásának sorrendjéről, és csak ezután lehet dönteni arról, hogy az utazás valójában munkavégzés volt-e.

Erre figyelemmel a Kúria új eljárást rendelt el, amely során a munkaügyi bíróságnak további bizonyítást kell lefolytatnia.

(Kúria, Mfv.I.10.100/2016.)