Az Európai Unión belül alapvető jog a munkaerő szabad áramlása, amely nagy vonalakban azt jelenti, hogy bármely uniós polgár bármely uniós tagállamban vállalhat munkát (kivétel ez alól a közszféra: például kormányzati szolgálati jogviszony csak magyar állampolgárral létesíthető).

Ugyanakkor a szabad külföldi munkavállalás olyan gyakorlati problémákat vet fel, hogy például a munkavállaló jogosult-e a társadalombiztosítás ellátásaira (például orvosi ellátás) a munkavégzés helye szerinti államban vagy össze lehet-e számítani az aktív évek alatt felgyűlt nyugdíjjárulékok összegét, ha a munkavégzés más-más országokban történt.

Az Európai unión belül a szociális ellátásokat, azok szabályozását minden tagállam fenntartotta magának, tehát egységes szabályokról nem beszélhetünk. Az uniós jog ezért olyan koordinációs szabályokat alkalmaz, amelyek minden tagállamban követendőek és segítenek eligazodni a sokszor nem egyszerű kérdésekben (883/2004/EK rendelet, 987/2009/EK rendelet).

Nézzük meg, hogy milyen alapelvek érvényesülnek az Európai Unió szociális koordinációja tekintetében:

• Az egyenlő bánásmód elve azt jelenti, hogy egy adott tagállam állampolgárát más tagállamban ugyanolyan jogok illetik meg, mint az adott tagállam állampolgárait;
• Az egy tagállam jogrendszerének alkalmazása azt jelenti, hogy minden esetben csakis egy ország joga alkalmazandó, akkor is, ha más az állampolgárság, a lakóhely vagy a munkavégzés helye;
• A biztosítási időszakok összeszámításának elve azt jelenti, hogy az egyik tagállamban létező biztosítási időszakot össze kell számítani egy másik tagállamban szerzett jogosultsági időkkel;
• Az exportálhatóság elve annyit jelent, hogy az egyik tagállamban szerzett jogosultságok átvihetők, azaz exportálhatóak másik tagállamba.

Az EU-n belüli szociális koordináció tehát átjárhatóságot teremt a határainkon kívül munkát vállalók számára (őket a jogi szaknyelv „migráns munkavállalóknak” nevezi), még arra figyelemmel is, hogy ahány tagállam, annyi fajta szociális ellátás létezik.